-Maggie néni-hüledeztem- majdnem belefulladtam a kádba! Nem direkt csináltam, elaludtam! A tincs a hajamban se tőlem került oda!-sírtam el magam. Nem tudtam, miért nem hisz nekem. Hisz mindig őszinte voltam hozzá. Bár, ez az egész annyira hihetetlen.. Nevelőm ott hagyott egyedül a fürdőben, és én összeszedtem magam. Háromnegyed órával később leültem Maggie nénivel szembe a fotelba, és ránéztem. Sóhajtott egy nagyot, és megszólalt:
-Nem mondtam el mindent a szüleiddel kapcsolatban. Anyád megkért rá, hogy neveljelek téged úgy, mint egy egyszerű gyereket, de most muszáj elmondanom neked az igazságot. A szüleid.. A szüleid nem voltak átlagos emberek. Ők.. Mások voltak.
-Ezt nem teljesen értem-makogtam- Híresek voltak?
-Nem, egyáltalán nem. Úgy értem, hogy.. Se apád, se anyád nem volt teljesen ember.
-Mik voltak akkor, talán mágikus lények?-nevettem el magam hitetlenkedve
-Nem is gondolod, hogy mennyire beletrafáltál. Nem mondanám, hogy lények voltak, de nem voltak igazán emberek. Anyád nimfa volt.-közölte egyszerűen
-Tessék?! Ugye csak viccelsz.. Ilyen nem létezik-győzködtem magam. Biztos valami tréfa..
-Pedig nagyon is létezett. Apád épp emiatt halt meg. A nimfák nem engedélyezik a más fajokkal való keveredést. Amikor megtudták, hogy anyád feleségül ment apádhoz, felkutatták, és elfogták őt. Megkínozták, és a sérüléseibe halt bele. Anyád majdnem belerokkant, amikor megtudta. Megtagadta a családját, és elköltözött. Nyolc hónapra rá megszülettél te, és anyukád elhunyt.
-Apa mi volt?-vágtam közbe
-Apád születése óta látnok volt. Ez még mindig sokkal emberibb, mint egy olyan nő, ami nem embernek született, de a látomásai bármely napszakban elérhették őt, leggyakrabban az álmaiban.
-Ez hihetetlen-suttogtam- Ennyi évig titkoltad?
-Nem tehettem mást. De most, hogy a hajadban megjelent a Csík, muszáj volt elmondanom.
-Miért van ez a csík? Ennek köze van a szüleimhez?
-A lények világában akkor jelenik meg egy a többitől eltérő színű tincs a hajban, amikor a szülők nem azonos fajból származnak, és őbenne is rejlik mágikus képesség.
-Milyen képességem van nekem?-döbbentem le totálisan
-Emlékszel, hogy mindig panaszkodtál a fura álmaid miatt? Azok látomások voltak, drágám.
-Akkor azok mind megtörténtek, vagy történni fognak?-riadtam meg. Nem akartam, hogy a kádban átélt látomásom megtörténjen
-Miért? Láttál valamit?
És akkor elmeséltem neki. Hogy egy Rufus nevű fickó valami fontosat szerzett meg és adott át egy fekete hajú nőnek, és hogy megfenyegették őt, hogy úgy fog járni, mint a testvére. Ám amit ekkor tudtam meg, az az eddigieknél is jobban megrémített.
-Rufus?-kérdezte elhűlve Maggie néni- Csak nem? Az nem lehet.. Ó, te jó ég!..-suttogta
-Mi történt? Rosszat mondtam?
-Nem. Attól tartok, hogy a férfi akit láttál, Rufus Matthews, a tulajdon nagybátyád. A látomásodból arra tudok következtetni, hogy beleszeretett egy nimfába. A nő valószínűleg megzsarolta, és ő vagy engedelmeskedik, vagy meghal.
-Uramisten-sápadtam le- Nem is tudtam, hogy van egy nagybátyám! Maggie néni, segítenünk kell rajta! De ki lehet az a nő, aki ennyire kegyetlen vele? Ki tehet ilyet?
-A leírásod alapján egyértelmű. Nem szívesen mondom ezt, de csakis Felicity lehet az. Ő egy bukott nimfa, Ave. Évekkel ezelőtt történt, hogy szövetkezett a gonosszal, amiért száműzték őt. Azóta megbánta a tettét, de a száműzetést nem oldották fel. Azóta is azért harcol, hogy újra nimfa lehessen, és úgy tűnik, a végsőkig elmegy. Én nem tudok ellene tenni semmit, hisz egyszerű ember vagyok. De te, Avery Belle Matthews, te képes lehetsz rá. Azt hiszem, hogy ideje lesz visszaköltöznünk Hopevillebe. Nem véletlenül hívják a remény városának. Az egész város mágikus lényekkel van tele, és van ott egy iskola is. Mindenről gondoskodni fogok, és mindent megteszek, hogy már a jövő héten költözni tudjunk- határozta el magát Maggie néni. Én még mindig lesokkolva ültem a fotelben.
Hibrid vagyok, az életem tele van titkokkal. Meg kel mentenem a nagybátyámat-akit nem is ismerek- egy gonosz nőtől, és emiatt költöznöm kell a világ végére, hogy kijárjak egy hülye iskolát? MI VAN?!- zaklatottan a szobámba rohantam, és magamra zártam az ajtót. Az ágyamba süppedve szorosan lehunytam a szemem, és próbáltam felfogni a történteket.
Ó, drága anyukám, bárcsak te is itt lennél velem, hogy segíts rajtam! Drága apukám, annyi kínt éltél át miattunk, és már te sem tudsz mellettem állni!- patakzottak a könnyeim. Tizenöt évesen félek, hogy el fogok bukni. Ma tudtam meg, hogy különleges vagyok, a látomásaimon kívül egyik képességemet se ismerem-már ha van egyáltalán. Egyre lassabban lélegeztem,és egy idő után lecsitultam. A könnyeim folytak mindenhol, és álomba sírtam magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése